Naplemente a nápolyi öbölben

j.b.l: H. Sattler 1873

Hubert Sattler, 19. századi osztrák tájképfestő, kinek édesapja is tájképfestőként tevékenykedett Salzburgban. Ő alkotta a városi múzeumban őrzött – műfaját tekintve leginkább a Feszty-körképhez hasonlítható – 26 méter hosszú körpanorámát, amely Salzburgot és a környező hegyeket ábrázolja.

Bécsi akadémiai éveit követően a fiatal Hubert édesapjával és egész családjával egy lakóhajón utazta be Németországot, a Benelux államokat, Franciaországot, Skandináviát és Dániát, ahol apja tanítványaként tanulmányrajzokat készített, melyeket későbbi tájképei megfestésekor használt fel. Sattler ezekből a kisméretű tájképekből alkotta meg a korban igen közkedvelt ún. kozmorámákat, avagy szobapanorámákat, amelyek eladásából és az utazó kiállításokon eladott képek bevételeiből tartotta el magát és családját. A kozmoráma, vagy más néven euráma olyan kukucskáló doboz volt, amelyet a 19. században oktatásra, illetve ismeretlen, távoli tájak élethű bemutatására használtak.
„ A kozmoráma valójában a panorámakép és a guckkasten szintézise, egy nagy festmény helyett több kicsi, sorozatba rendezett képet mutatnak, amelyek a nagyítólencsék révén térhatást keltenek. Az általában 1,2 m magas, 6 m hosszú, egy doboz belsejében félkörben felállított képeket lencsén kereszül kellett nézni.”

Sattler topografikus, azaz a látványhoz ragaszkodó tájképein leggyakrabban Európa, a Közel-Kelet, valamint Amerika nevezetes városait és híressé vált tájait ábrázolta. Magyarország néhány nevezetes városáról, valamint itáliai táj- és városképekből többet őriz az esztergomi Keresztény Múzeum.

Képünkön a lemenő nap fényétől aranyló Nápolyi öböl látható, háttérben a Vezúv és a város épületeinek fehérben ragyogó tömegei, melyek a távolság ellenére szabad szemmel is kivehetők. Az előteret a képsík jobb oldalán egy hatalmas pálmafa és mediterrán növények botanikus pontossággal megfestett csoportja zárja, míg velük átellenben már a város szélének lakóházai magasodnak egy étterem kerthelyisége fölé. Az előtér staffázsfigurái elsőre ugyan felkeltik figyelmünket, de a részleteket egyelőre nincs kedvünk kibogarászni, hiszen a Vezúv és a város találkozásánál húzódó horizontvonal, a táj mélységi dimenziói, a színek meleg ragyogása azonnal magára vonja a figyelmünket. A festő a vulkán tömegét a kép középpontjától kissé jobbra helyezve utat nyit a tekintetnek, hogy az épületek fölött szinte csak felsejlő hegyvonulatokat keresve a végtelenre fókuszáljon, ezáltal fel is kínálja számunkra, hogy az előtér figuráiról azonnal a mélységbe tekintsünk. A kép ezen a ponton nyílik ki nem csak a mélység, hanem a vertikális távlatok irányába is, hiszen az égen és a tengeren tükröződő színkavalkád itt uralja leginkább a képet, elfoglalva a festmény felületének majd kétharmadát. A narancs, lila és rózsaszín levegőrétegek megfestik és el is homályosítják a táj távoli elemeit, távolságot teremtve az előtér és a háttér formái között, megteremtve a kép mélységét. A tökéletes harmóniát az arányok és a táji elemek egyensúlya eredményezik anélkül, hogy akár egy pillanatig is erőltetettséget, vagy mesterkéltséget éreznénk. A fénylő, meleg színeket és a minden elöntő ragyogását nézve olyan érzésünk támad, mintha a festménynek saját fénye, saját melegsége lenne. Képünkön egyszerre van jelen a klasszicizmus harmóniára való törekvése és a topografikus tájkép pontosságának igénye.

források: http://www.salzburg.com/wiki/index.php/Hubert_Sattler
http://www.fotoklikk.hu/sites/default/files/fm/kepmutogatok/iii_b.html
idézet: Kolta Magdolna: Képmutogatók, A fotográfiai látás kultúrtörténete, III. A képnézés magányos öröme, Kozmoráma, szobapanoráma